Álmomban pőrén álltam a havas utcán,
míg macskakövek égették fázó talpamat,
jégtömbbé fagytam, fel mégsem adtam,
de lelkem örökre ott ragadt.

Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem,
sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már,
romlott húsát kínáló, senki-kincse,
szirénhangú hűség, apró szilánk.

Lehettem volna ünnepelt szépség,
de én meztelen adtam rút magam,
a fényt tőletek kaptam-csentem,
mégis magányos vagyok, néma lant.

Előttem, ha fellebben az égi fátyol,
a holdsarló penget felettem altatót,
és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -,
lesz néha felcsengő siratóm.

A föld minden virága balzsamos ágyam,
fájó szavakból borul majd rám a hant,
könnyektől mégsem éled létem hiába'sága,
legyen hát takaróm illatos alkonyat.

De addig teszem a dolgom, aprókat lépve,
morzsát csipegetek, terítem asztalomat,
fréziát szórok eléd az utca kövére,
s hagyom, hogy átlépd árnyékomat.

***
Skorpio előadásában:

http://youtu.be/D_wvVPPnrM4

Hálás köszönetem érte!