A tökéletlen másolat

A mester áll műve fölött,
javígat rajta, pingálja,
szomorún néz, ökle lendül;
gyűrné össze, kivágja.

Könycsepp gördül a modell arcán
látja, hogy a piktor szenved,
odébb áll, hogy pihenhessen,
(az ecset a földön festeget.)

Pironkodás nélkül kezébe fogja
arcát az úrnak, s lágyan rája csókot
lehel. Ettől az észbe kap: a kopott
képre pirosat visz. Majd feladja.

Látszik rajta, elveszett,
oda minden tudománya, mit Isten
ily szépnek teremtett,
annak a világon nincsen párja.

Átadja hát magát a nőnek,
karjai vigasztalón hívják,
a múzsa itt van, mézédes a csókja
csak a világ hagyja cserben a fiát.

(2011-07-21)