Tejfehér ködbe veszel
Előttem állsz, de nem érlek el, nagyon
akarom, de hiába nyújtom karom,
csak szemed mélykék-örvényébe esem,
megfulladni benne volna jó nekem.
Ott állsz, de tőlem egyre messzebb kerülsz,
könnyezve nézem, ahogy tovarepülsz.
Sziluetted halvány; csak odasejtlek?
Nem tudom. Könnyfátylam nem lebbented fel,
hogy láthassam szikrázó szemed, nem lépsz,
felém sem nyújtod a kezed. Csak vagy ott,
én itt, s lábam gyökerek bilincselik.
Lassan végleg tejfehér ködbe veszel,
s én sírva-sikítva ébredek. Bele
a valóságba, hol nem is létezel…
2011-11-21
