A sunyivörös, róka-szemű magány kopogtatás nélkül ront rád. Ily fából faragták. Nem kérdez ő semmit, hideg jéggel beborít, eltemet mint kutyát, ki fájdalmában vonyít. Legapróbb örömöd is fekete ködbe burkolja, hogy voltál valaha boldog elfelejted nyomba' S ha egyszer az öledbe telepedett, kipenderítni nem igen lehet. Befészkeli magát, lelkedben tanyázik, de tudd, a madárcsicsergős napoktól frászt kap, Ellenszere a természet maga, egy mosolyfakasztó nyári nap.
