Forgács Péter: Egy kóró rekvieme

Fagyoskodó mezőn áll egy kóró árván,
Már minden halott, ott a lakótér határán
Hát minek feszít az a kóró, tüskéivel az égnek?
Nincsen semmi értelme, nem diktálja az érdek
És ím, jön az ember, nagy primitív tudattal
Letaposná mostan, egy szép jó mozdulattal
Talán még ő sem tudja, mi a pusztítás értelme
De, már sejti: ronda a kóró, így nincs joga életre!
Így, hát az ember vidáman ugrik felé nagyot
A kóró reccsen... törik... de még nem teljesen halott.
Még utolsó erejéből a nadrája szárát tépi,
Nagyot néz az az ember: " Ezt az Isten meg nem érti!"
Most kifordult a földből, eltört ahol csak tudott,
És az ember diadalittasan még egyet belé rúgott.
Nos, azon a mezőn már nincsen semmi, ami élne,
Mert az embert is megölte a saját értelmetlensége...

Fagyos, halott mező van a lakótér határán,
S, ottjönnek a felhők, hogy hó legyen a hátán.
Most a szegény kis kórót fehéren gyászolja az ég,
Az utolsó élőt, kit megölt a büszkeség.