Ál-koronás ágak
A dermesztő szélben
Hiú kincsekkel csalogatnak,
Belémfojtva a szót.
Száz színű lepellel takarom az arcom
S hagyom, hogy tövissé formáljanak.
Lépteim szúrnak a hó-éjszakákon,
Kitagadnak az egyszínű mezők,
Az árnyék-társak.
A dermesztő szélben elfelejtem a

 Csók-áramlás monoton éledéseit,
Kimúl a bálvány-értelem.
Járom az éjszakát,
Szilárd, gyilkos tövisként,
Mélyen nyomódva az ismeretlen földbe.
Már hiába csillog a fény-takaró,
Ezután csak lentről hallhatom
Élettelen-elhagyottként
Az évszakok hívó sikolyát.