Merev volt. Sűrű, nagy hajú,

ércbe faragott homlokú,

vontatott is. S mint az uszály,

mely elhagyott vizeken jár

s rakományából néha rak

csak csip-csup dolgokat,

kevés szó hagyta el ajkát.

Nagy és zavaros vizeken

Ködöt fürkészett hidegen,

szegény fáradhatatlan lába

belegyökerezett a fába

és kormányhoz forrt a keze.

Sohasem vágyott kikötőkbe,

sose hányta ki utcakőre

redves kocsmák nyíló ajtaja,

csapszéki trágár hejehuja

közönyben hagyta, hónapszám.

Buja virág délszaki heve

vagy jeges tenger csonthidege

nem zökkentette zord nyugalmát,

szelek faragta szoborarcát.

Ködös, gubbasztó zúzmarák

vonták be cakkos mosolyát.

Csak egyszer, egyszer tört meg maszkja.

Kikötőhídról kósza macska,

festett, kopott kis nő intett fel,

mint ki rég látott, és megismer,

és váratlanul lecsapó

villám volt néhány félős szó:

-Jöjj vissza hozzám… szeretlek!

Az ólom felhő meghasadt,

aranyló fénypászmával Nap

vonta be őket, mit giccses

képekre a rossz piktor fest.

Szoborarcán egy pillanatra

torz napsugár villant kacagva,

könnyedén libbentve tovább

megrögzült diszharmóniát.

A lét parányi kis meséje

vért dobogtató feszültségbe

lélegzet visszafojtva rekedt,

hajóhidat, s kikötőt lepett

szívszakasztó várakozás…

Egy perc csupán, egy lobbanás,

felfeslő álca ismét zárult,

csupán egy apró rángás árult

valamit el a mély viharról…

Aztán újra magába fordult, 

tétova tűsarok csikordult,

és egy kéz üres támaszt markolt,  

mint aki halálát megérti…

Egy méltatlan volt.

A másik férfi.