Van egy város, ahol
Szívem sanzont dalol,
ha a dombokról látképét nézem.
Ez a város, ahol
muzsika hangja szól,
s nemcsak borpincék víg negyedében…
Klezmer búja sikong,
basszgitár húrja zsong,
és a jazzbanda pozánja harsog,
opera ringat el,
musicalre felel,
tűzoltó zenekar dobbant marsot… 

Dombjain vár vigyáz,
benne száz ódon ház,
kőcsipke koszorúzza a bástyát,
S akik fent laknak ott,
kecses ékszerdobozt,
a mesés Duna túlpartját látják…
Árpád népe ehelyt  
országházat emelt,
díszes köve méltóságot őriz.
Dúlta barbár számos,
mégis áll e város,
újraéled, mint hamvából főnix…

Ebben a városban
régi kilátó van,
lebegő libegő visz a hegyre,
ízes házi koszt vár
kockás abroszoknál,
hogy a vendég csak habzsolna egyre…
Fények andalognak
alvó hársak alatt,
míg vöröslő Nap nyugszik hegy ormán,
csupa szobor és fríz,
faragott fali dísz,
hidat őriz fogatlan oroszlán… 

Ez a város, amely
pazar emlékekkel
őrzi, mégis vitatja a múltját.
Nemzedékek s népek
benne jól megférnek,
viszik évszázadok nehéz súlyát…
Ezer éves romok
között ballaghatok,
szigetén virul százezer rózsa…
Ahol nagy alkotók
szabad szelleme szólt,
ez a művészetek pártolója…
Réz és ólomüveg,
cizellált veretek,
barokk paloták rejtik titkaik.
Meghitt útszegletek,
vas kandeláberek,
márványlépcsők sora álomba hív… 

Ez egy különös hely,
hőforrás buzog fel,
beteg testeknek jobbulást hozhat.
Finom párába bújt
pazar fürdőket nyújt,
s éjében orfeum szórakoztat…
Csuda parkokat látsz,
nyitott szemmel, ha jársz,
állatkertet, feneketlen tavat,
torzpofás vízköpő,
szökőkút, víznyelő
lépten-nyomon az utadba akad… 

És az emberek itt
józan elvek szerint
élnek, ám azért álmodni készek,
szíves vendéglátók,
színes társalkodók,
honuk nem vár, csupán meleg fészek… 

Talán most már tudod,
mért e város jutott
szívem csücskének első helyére…
Gyere el! Rabul ejt,
de a lánc gyöngyöt rejt…
Hagyd itt szíved szívünkért cserébe!