Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

s visszarévedsz múltra, tetteidre,

a nap, melyen először megláttál,

legyen csillogó arannyal hintve.

Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

s elszállt napjaidat sorra veszed,

emelkedjen fároszként közülük

a nap, hogy először fogtam kezed.

Forró ölelésekbe foglaltam

mint gyöngyöt záró kagylót szerelmem.

Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

emlékezz rájuk! Megérdemeltem,

hisz odaadást, hűséget kapni

csak az képes, ki maga is szeret.

Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

tudni fogod: így más nem szeretett!

Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

s élted lapjai szertemállanak,

tán nem leszek, hogy szorítsam kezed,

megsimogatva roskadt válladat…

Nehéz teher a szív! S mennyi öröm,

ha ketten hordták végig az úton!

Ha ősz, öreg leszel egykor szívem,

halálod megkönnyűl ettől, tudom.

Kísértés, gond százszor környékezett,

de összeláncolódtunk mi híven…

Emlékezz hát a végső percekig,

reám, ha ősz, öreg leszel szívem!