Hogy nélküled is forog a világ,
napra nap ugyanúgy következik,
szobádba ugyanúgy kopog be a faág,
s redőny csíkján a napfény vetkezik,
felfoghatatlan! Hogy minden szépség,
gyönyör és zamat mások jussa lesz
azon túl? Hiszen még alig éltél!
S nélküled múlhat tovább minden perc?
Csak tegnap voltál ifjú szerelmes,
alig előtte csecsemő, diák!
Más éltek delét épp csak elérted,
és máris hull a függöny, nincs tovább?
Ha a suhintás szele megrogyaszt,
ha rádöbbensz, neked sincs öröklét,
s lábad már rövidebb utat fogyaszt,
ahánynak eddig koptattad kövét,
világosodás utáni csendben
mérlegre teszed erényeidet.
Hibáidat, bűneidet, s mások
vétkeit majd másképp ítéled meg;
hályog hull akkor, s pőre érzelmekkel
feszül össze sarkított indulat;
valójában mutatkozik meg ember
és szeretet és gyilkos öntudat.
Hullnak a fátylak Salome testéről;
minden réteg elfedte a valót,
s most lehántva őket a meséről,
kiderül: jónak láttad-e a jót,
rossznak a rosszat? Kiábrándultság,
keserű önvád, számító rokon;
vagy jósággal zamatos lét után
jut-e szeretet végső utadon…