Újra és újra

Szilánk nyakláncom felveszem ma is,

fülbevalóm forró ólomból öntve,

mint vértanú roskadok le a földre,

a töviskoszorú fejemen nem hamis.

Szenvedj! Viseld! Minden nap újra élem

a nihil hídjáról a zuhanást.

S míg ostorozva csap szöges korbács,

minden nap patakzik, s megalvad vérem.

Napok korbácsa! Fájva, bőgve tűröm,

s áhítom mégis folyton az ütést,

mert részegen szomjazza attitűdöm,

halasztani végső megméretést,

még élni, látni, takargatni bűnöm,

az eredendő bűnt, a születést.