Ha árnyak settenkednek alkonyatban

aszúsodó tőkék közt bújva meg

s a vázra futott indák íze pattan

a méla csendben, mint tüzérlöveg,

ha avar ritkás szürke füstje égbe

gomolyog fel lobbanó láng közül

s húz be a ház, vágyunk a melegségre,

mert az élet kint s bent megcsendesül,

akkor van legfőbb ideje a múltból

felsejlő árnyakat megölelni,

avagy végképp elzavarni magunktól,

s emlékük terhét vállunkról levenni.

A misztérium pompás arany éke

bársony, bűnbánó leplekkel befed,

gyertyák és mécsek, füstölők ködébe

zárja a dúlt lelkiismeretet,

s a megelevenedett temetőben

reszkető mécslángok békítenek

magunkkal s árnyainkkal ez időben,

hogy lakjaikba visszatérjenek.

Mi árnyak voltunk, árnyak leszünk újra,

ha van körforgás, újjászületés.

S hogy ki örül majd jöttünknek, ki tudja?

Tán maroknyian … ám az nem kevés…!