Egy fénysugár világítja csak meg;

a nap utolsó, búcsúzó pászmája

mely haldokolva még rózsásra fest,

majd elmerül az éj sötét tavába.

A szellemként szitáló szürkület

már átvenné a hatalmat felette,

jót rosszal, szépet csúffal összeszűrne,

egyetlen, formátlan katyvaszba vetve,

ám ekkor újra felcsap a sugár,

robbanva szinte, mesterségesen,

igazolva, az emberi tudás

uralkodhat némely elemeken.

Özönlő ionok anód s katód

között gerjesztnek futó áramot,

s ontják fényüket izzók, nappali

fényben fürösztve világítandót.

Körül az éj bekapott kisvárost,

dombot, szőlőt, s a tőkéket is mind,

s a folyóval alkot sötét párost,

melyen már csak csillagok fénye ring.

De a lámpákkal rakott keresztet

s várromot ott reflektor emeli

földi halandók fejei fölé,

múlt dicsőségében megfürdeni.