- Őrjítő! – mondta bágyadtan, elkeseredve, míg kerevetén oldalára fordulva szemlélte a csodálatos kék eget, bárányfelhőket, a magasba törő hegyek csúcsát és színpompás virágok ékességét a langyos szellők hozta illatárban. A számtalan szépség betöltötte szemét, elkápráztatta, elvakította, s úgy érezte, iszalagként fonódik rá mindennapos látásuk kényszere. Untatta már a sötéthez világosat, vízhez földet, naphoz holdat teremtett, állatokkal és növényekkel benépesített élet mozgalmassága. Kevesellte, hogy a mindennapok fizikai igényeinek kielégítésére szolgáló értelmen túl, a teremtésben létrejött élőlények nem törekedtek másra – valami többre, ami létüknek értelmet és szépséget nyújthat. –Eszetlenek…- morogta.

 - Uram, te általad lettek ilyenek…! - szólt az oldalánál feszülten figyelő Gábriel, de a bosszús kézlegyintés belefojtotta a szót.

- Akkor is hiányzik valami!

- Uram, ez a legszebb világ, amit eddig teremtettél… csupa szín és változékonyság… mozgalmasság és érdekesség… Nem győzzük csodálni a teremtményeidet!

- De unalmas! – tört ki az Úr, és Gábriel elkerekedett szemébe nézve, panaszosan folytatta. –Minden nap ugyanaz… ha elfogyasztottam ebédemet, és leheveredek pamlagomra, hogy elszórakoztasson a Föld, melyet színháznak teremtettem, mindig ugyanazt az előadást látom! Este és reggel, ég és föld, víz és szárazulat – a díszlet mindig ugyanaz! Rendben van, én alkottam ilyennek…! De legalább a szereplők tettei lennének változatosak! Hiába teremtettem millió félét, ha mind ugyanazt csinálja napról napra, évről évre, térben és időben… esznek, isznak, szaporodnak… egymásnak esnek vagy menekülnek… Születnek és meghalnak… kész. Ennyi. Unom!

- De Uram, ezt millióképpen teszik…!

- Nem! Mind úgy teszi, ahogy beprogramoztam. Ahogy a fejükbe leheltem a módját. Egy sincs köztük, akinek saját, önálló gondolata volna, aki másképp csinálna valamit. Aki újat találna ki… akár ellent akarna mondani nekem. Unom, hogy mindent nekem kell kitalálni, ahelyett, hogy elszórakoztatnának!

- Veszélyes dolog az önálló gondolat, Uram! – rémült meg Gábriel. – Különben arra itt van neked Lucifer…

- Eh… úgy ismerem, mint a tenyeremet…!

Az Úr legyintett és talpra ugrott.

- Jöjj, Gábriel, hozz nekem vizet és földet. Gyúrok belőle egy új teremtményt, aki más lesz… több az eddigieknél… s hogy elszórakoztasson, önálló értelmet adok neki, és uralmat a Föld többi élőlénye felett.

- Ne tedd, Uram! Ne teremts magadnak olyat, amit később megbánhatsz…! Ha saját gondolatai lesznek, hogyan tudod majd kézben tartani?

- Ne félj, Gábriel. Belé gyúrom az irigység és gyűlölködés magvát is, hogy bármily magasra ér el, ösztönei legyőzzék értelmét. – Azzal Gábriel fejcsóválása mellett nekilátott a munkának.

A sárból embert formált, lelket fújt belé, oldalbordájából még társat is alkotott neki, hogy ne legyen egyedül; majd elhelyezte a paradicsomban, s kíváncsian dőlt le kerevetére nap mint nap az angyalok kíséretében, elnézve teremtményét a földi színpadon.

Az ember első lépései nem arattak osztatlan sikert. Első lopása a tudás fájáról, első gyilkossága, amikor Káin megölte Ábelt, hangos sikoltásokat váltott ki az angyalokból, csak Lucifer somolygott jóízűen. Az Úr álmélkodva figyelte a fordulatokat, ám míg bosszankodott az újabb és újabb fiaskón, közben remekül szórakozott. Néha kénytelen volt vízözönt, vagy más katasztrófát bocsátani szereplőire, hogy új színészek állhassanak a leszerepeltek helyére, de egy idő után azt látták, hogy az ember önálló lett ebben is: már maga idéz elő katasztrófákat, s eljött az a perc, amikor a lakhatatlan Földről eltűnt az utolsó élőlény is – az ember elpusztította magát és sivataggá változtatta bolygóját.

Az Úr elkámpicsorodva üldögélt angyalai között.

- Nos, Uram, vége az előadásnak… Hogy tetszett a műsor? Kezdheted elölről a díszletezést…- mondta Lucifer gúnyosan, s az Úr érthetetlen morgására előhúzta eddig háta mögött tartott bal kezét. – Ajándékot hoztam neked.

Fa rudacskákból összerótt hengerben kis mókus szaladt egyik rúdról a másikra, körmozgásra kényszerítve a hengert.

- Mi ez? – csodálkozott az Úr.

- Mókuskerék. Emlékeztetőül, hogy ha még egyszer unatkozol, csak nézz rá, máris eszedbe juthat elhibázott alkotásod, az ember…