Jambikus sorok a miértre
Nos, én tudom, hogy ő sosem
fog léböjt kúrát tartani velem.
A jóslatokat gyűlöli,
s Itáliát sem vágyja látni régen.
Csalódott lénye végtelen
türelmetlenség árjában leledz,
s tüskés burokkal vonja be
magát, mikor az ostobák beszélnek.
A szájra tóduló szava
mint szórt homok, a víz mentén, megül.
S a megszokottság rabjaként
az újat gyakrabban szidja, mint kéne.
Mit megkíván, az menten kell,
s az élvezetnek hódol szívesen.
De múltat nem idézget fel,
talán mert még kettőnk múltja rövid.
Hogy mégis együtt múlnak el
az éveink, annak oka világos.
Mert kincsként őriz, megbecsül,
s szavában magam szépnek, jónak érzem…
|
|