Barát, ki tőlem távol élsz,

s e bús vidékre csak remélsz

utazni egyszer: mondd, miképp

idézzem néked kék egét,

szelíden égre tört hegyek

ölébe fészkelt völgyeket,

a  róna álmos hangjait

hol szél süvöltöz hallalit?

Miképpen fessem? Mily ecset

varázsa adhat színeket

a számos hűvös, szép patak

vizének, erdők fáinak,

s a népnek, melynek századok

során hazát e táj adott?

Nem nyílik itt se szebb virág,

se lombosabb gyümölcsfa ág,

s talán szegény provinciánk

fogékonyabb a bú iránt;

a nép nyakas, és nem tanul,

gerincet lankadatlanul

meghajt; de közben vár, figyel,

fizetve mindenért, ha kell…

Kis nép ez. Mások vágyába

fonódik százezer szála,

de egy se színez lángolóbb

festékkel művet, alkotót,

mint szép Pannon provinciám;

ez éltet engem, ez hazám,

ha jó, ha rossz, bármit is vélsz…

Ilyennek lásd, ki távol élsz.