Mi ketten ültünk, te meg én,
füzek vigyázta csendben,
s amíg álmodtunk te meg én,
egeknek könnye cseppent.
Az égre lestünk te meg én,
elbújni kell-e majd,
de sejtettük már, te meg én,
nem ég; a vér, mi hajt.

A lombok alatt te meg én
reméltük, hittük azt,
a sors folyóin  te meg én
együtt lelünk vigaszt.
Fogadtuk hévvel, te meg én,
az ég se téphet szét
erős kötést, min te meg én,
s száz csók a szép pecsét.

A hordalékon, te meg én,
elfolytak év-folyók;
ha kő csiszolt is, te meg én,
nem éleztük a szót.
Hiszen, ha kettő, te meg én,
közös célokat hajt,
hajónkon együtt, te meg én,
hullunk a végbe majd.