Kertek elomló füstköpenyét
húzza magára most a vidék.
Bújva szemérmes házak között
füstölög olcsó rőzseködöt
sűrű, elaggott, nedves avar.

Halmai alatt félve kavar
gyenge parázsról szürke paplant
szél, ahogy suttog lankadatlan,
s a tikkadt, zörgő levéllepel
ájult csomókba letérdepel.

Mint vizek árján fenn a hajó,
mégis lenn víz az uralkodó,
úgy eszi csendben, láthatatlan
parázs az avart szakadatlan;
mint kór, mely lassan terjed tovább,
 
de halálnál nem adja alább;
békétlenség, mely szikrára vár,
és elég hozzá egy szalmaszál,
hogy lángtengerré feleszmélve
korhadó kazlát feleméssze.