Egyre többet s többet tudok
és kevesebbet érek
ifjak szemében, akiknél
még lomhábbak az évek,
mert bombabiztos a hitük,
– hacsak nem jön egy bomba –
hosszan nyúlik még ékköves
útjuk a nulla pontba.

De meglegyintett engem már
a szél, súgott fülembe:
- Az emberélet útjának
felét szórtam öledbe,
kaptál jót-rosszat; gyermeket,
szerelmet, szépet, otthont….
Ne légy mohó. Most már a test
gyarlóságát is ott fogd!

És lesújtott a pillanat,
hogy talpig megremegtem,
s az ólmos nagy csapástól víz
verte ki egész testem.
S azóta jön, figyelmeztet
minden perc, minden óra,
Vigyázz! fogy a poharadban
a bíborszín itóka.

Kenyeredből csak sercli van!
S ahogy fogy ital, étel,
apadt erő, hörgő tüdő
küzd a levegővéttel.
értékét veszti a tudás,
hamu lesz minden kincsem…
Megadja-e, hogy legalább
a méltóságom mentsem?