A kis ara
mint frissen vert hab csókja,
hosszú haja
alól pirul a bókra.
Édes fejét
a vízesésnyi csipke
fátyol fehér
rácsozatába csípte.
Pihegve jő,
mert bármi’ jó a móka,
a cipellő
nem tágult reggel óta,
s egy padra dűl,
hogy szinte összeroppan,
s véletlenül
pár igazgyöngy is pottyan
a gyönggyel varrt
fehér álom-ruhára…
De idetart,
megjött végre a párja.

A vőlegény
sudár dalia, délceg
lenne szegény,
de spicces. Vagy tán részeg?
A tegnapi
vőlegénybúcsú vétke:
mert valaki
barát-köre sörébe
rumot töltött…
Mint hentes csapja bárdját,
földre döntött
az ital havert, mátkát…
A pap dühöng,
szent dolog ez, nem tréfa!
ki itt dülöng,
szavahihetlen, léha!
Ó tempora,
ó mores! – sóhajt végül,
s a kántorra
nézve távozni készül!

És véreres
most a fél násznép szeme.
A végzet ez,
vagy rossz tréfák ideje?
– töri fejét
a kis cukorfalatka,
hogy arca ég,
s mindinkább elszaladna,
hisz mit tehet
majd később, ha az édes
tegnap nemet
sem volt mondani képes…?