Líra, lant, istenem
Ahonnan én zuhantam, még vannak angyalok.
Lantok cirpelnek halkan, és Líra andalog
ráérősen, mert semmi, semmi nem kergeti,
időtlenség és álom – ez, ami kell neki.
Én Évaként zuhantam rossz Médeák közé,
kígyók sziszegtek számba, s az alma is övé
lett, aki öröknek hitt társként mérte utam,
s nem Párisz volt, csak Janus – arc alatt élt Don Juan.
Göröngyös sziklakertté vált az utam. Mégis,
valami óvott engem, tenyérben vitt végig,
mert megtanított állni, felszegni a fejem.
Hogy mi? Talán a Líra. A Lant. Az istenem.
|
|