Fennsíkon
Hullámzik és villódzik és ragyog,
mint a folyó – benne kis hal vagyok -,
megkettőzve tükröz és varázsol
a lég. Tornyos felhőket harácsol,
a halványkék ibolyaszínt mutat
a távolban – magas hegyvonulat
a láthatár. Tüdőt tágít az ér,
és elemi nyugalommal felér
a csendesülő szív bizodalma:
itt a helyed. A gond sem fojthat ma.
Gomolyfelhők, mint halottas menet
vonulnak lassan, könnyet ejtenek,
hol a csúcsok felhőket döfnek át.
Villantanak néhol egy glóriát,
s csak ámulom a száraz biztonság
öléből azt a sugár-színpompát,
melyből szivárvány hét színe fakad
reményt árasztva ég boltja alatt…
Használd ki az idődet – súg nekem
a múló perc, a szívem, a szemem,
s körül a síkon minden élőlény –
siratva halj, és sokat érőn élj!
|
|