Fázom
Fázik az élet, didereg lelkem,
talán, mert tél van, talán nincs kedvem.
Könnyeim hullnak és jéggé fagynak,
jégcseppként esnek, nagyot koppannak,
el nem mondanák, hogy miért jöttek,
dehogy sajnálnák, gúnyolnák őket.
Fázósan reszket a test és szellem,
violaszínű a vér is bennem.
A napos élet hímes mezején
jó sorsomat én élni szeretném,
derüljön fényre majd a komor ég,
sugara űzze a balsorsom szét!
Szégyenpír önti el az arcomat;
sokan élnék meg a balsorsomat,
a könnyeiket inkább lenyelik,
ne lássa senki azt a tengernyit!
Fázós kedvemet restellve bánom,
de meleg szóra, arra még vágyom!
|
|