Jó pár évvel ezelőtt történt az eset. Még fiatalasszony voltam, tele energiával, önbizalommal. Tisztában voltam a képességeimmel. Nyugodtan leírhatom, hogy jól éreztem magam a bőrömben. Azon a napon már túl voltam egy elég nehéz üzleti megbeszélésen, amely kicsit kifárasztott. A kedves partner ugyan nem volt szőke, sőt nő sem volt, de olyan agyi beállítottsággal rendelkezett, hogy felvették volna a Barbi iskolába. Minden esetre, végül is sikerült megállapodnunk, ha nem is mindenben, de legalább nem hiába téptem a számat, két órán keresztül.

Meleg nyári nap volt.

Ültem az asztalomnál. Lábaimat kibújtattam a cipőkből és feltettem az asztal sarkára pihentetés képpen. Végül is csak úgy elvoltam. Jólesett a kis semmittevés, a csend.

A telefon csörgése riasztott fel álmodozásaimból. Felvettem a harmadik csörgés után, pedig reménykedtem, hogy abba hagyja. Életem fénye volt.

-         Kedvesem, lenne egy kérésem, ami nagyon fontos és csak Te tudsz segíteni benne - na ez már rosszul kezdődik gondoltam.

-         Szervusz Drágám. Én jól vagyok és Te? - kérdeztem, kis gúnnyal a hangomban, mivel még köszönni is elfelejtett.

-         Jaj, ne légy már ilyen. Imádlak - mondta, majd gyorsan folytatta, nehogy válaszoljak a nyilvánvalóan, csak úgy odavetett szó miatt.

-         Ki kellene menjél egy építkezésre, mert az építésvezetőnél vannak fontos anyagok számomra a tervezéshez. Sajnos én most semmi szín alatt nem tudok odamenni, de estére nélkülözhetetlenek a megbeszélésekhez - egy szuszra hadarta el az egészet, és a hangján érződött, hogy természetesen ő biztos benne, hogy én kimegyek arra az átkozott építkezésre.

-         Én is IMÁDLAK! Mondtam már?

-         Nem drága, de tudom, hogy így van - értette direkt félre szavaimat, mert ebben a pillanatban egy cseppet sem imádtam,  és ezt ő is nagyon jól tudta.

-         Drágám? Én egy hófehér, szűk, miniszoknyás kosztümben, tűsarkú cipőben csücsülök itt, éppen kimerülten. Hidd el, szívesen segítenék, de ez a szerelés nem egy építkezésre való öltözet.

-         Nem probléma. A Laci, akihez menned kell, nagyon jó fej. Majd meglátod. Nincs ott semmi olyan, ami egy építkezésen lenni szokott. A kocsiddal megállsz a konténer előtt, és ő odaadja neked a dossziékat. Ennyi.

-         Biztos?

-         Teljességgel biztos. Letárgyaltam vele, hogy Te mégy, és várni fog.

-         Honnan tudtad, hogy megyek?

-         Drágám, most szaladnom kell, a cím Feltúrva utcai lakópark építkezés. Szeretlek, csók és este otthon - Katt…Letette.

Nagyot sóhajtottam, és kelletlen elővettem a térképet, hol is van ez a Feltúrva utca. Amikor kisilabizáltam, hová is kellene mennem, nem lettem boldogabb egy cseppet sem. Kint egy nagy préri közepén, a város szélén volt a cím.
No ez van, indulj! - mondtam magamnak, előbb túl leszel az egészen.
Mikor odaértem, láttam, hogy tényleg egy rakás konténer áll egymás mellett, de vajon melyikhez kellene odamennem. A körülöttem lévő hatalmas területen, óriás markolók dolgoztak, meg cölöpverőgépek verték a pátria lemezeket. Már a kocsiban éreztem, ha kinyitom az ajtót megsüketülök, a porról nem is beszélve, mert az szabályos ködöt alkotott. De nem volt mit tenni, kikászálódtam. Elindultam az első konténer felé, mikor két munkás a hátam mögött elkezdett fütyülni és azt kiáltották, hogy tényleg én leszek-e a keresett maltertündér?
Nem válaszoltam, mert alig vártam, hogy belépjek a konténerbe. Kint iszonyúan tűzött a nap, és már szerettem volna innen minél távolabb lenni. Kopogtam, de semmi válasz nem érkezett, hát megnyitottam az ajtót.

Na ez az amit nem kellett volna tennem, az biztos. Bent négy elég ittas férfi kártyázott, egy szál gatyában. Gyorsan visszahúztam az ajtót, de addigra az egyik már meglátott. Felállt, odajött az ajtóba, úgy ahogy volt.

-         Mit keres egy ilyen kis tündér itt a világ végén, ahol még a madár se jár? – kérdezte vigyorogva

-          Az építésvezetőt - nyögtem ki gyorsan.

Elkezdett röhögni, a többiekkel együtt.

-         Igen? Na és melyiket az ötből, ha nem vagyunk indiszkrétek? - még jobban röhögtek. Ekkor rájöttem, hogy nem tudom a nevét, csak annyit, hogy Laci és jópofa.

-         A László nevűt keresem - próbáltam méltóságteljes komolysággal előadni magam.

-         A Lacikát? - kérdezett vissza sejtelmesen. A röhögés abba maradt ugyan, de éreztem, hogy ez nem biztos, hogy jót jelent.

-         Ő a telep másik felén van, de oda gyalog tud csak menni, itt kell keresztül vágni egyenesen.

-         Nem lehetne neki telefonálni, hogy itt várom?

-         Nincs ott telefon. Egyébként meg itt sincs -  újra kitört a röhögés.

-         Jaj milyen udvariatlan vagyok! Nem iszik egy kortyot, mielőtt nekiindul?

-         Nem köszönöm - utasítottam vissza a felém nyújtott két decis üveget. Kétségbe esetten néztem a messzeségbe, de a porban nem sokat láttam. Kezdett rajtam elhatalmasodni a méreg. Az már biztos, hogy férjemnek, nem lesz felhőtlen az estélye.

-         Nézze szívem - mondta a férfi, bizalmas hangot megütve - ha a Lacika nem készítette fel, hogy ne így jöjjön ide, biztos meg volt rá az oka. De a Lacika konténere egyébként sokkal kényelmesebb, mint a mienk. Ne aggódjon. Ott, ha már elfáradtak le is zuhanyozhat - erre aztán kitört a teljes hahotázás.

Nem mondanám, hogy értettem az egészet, de azért voltak sejtéseim.
Elindultam hát előre amerre mutatták, hogy haladjak. Rendesen botladoztam a tűsarkú cipőimben. Amerre csak haladtam bámultak, mint egy elmebetegre. A mély árkokba hatalmas betoncsövek voltak fektetve. Alul egy óriási átmérőjű, felette pedig egy kisebb. Voltak olyan árkok is, amelyekbe csak egy kisebb betoncső volt, kb másfél méter mélyen. Kis ácsolt fahidakon lehetett átmenni az árkokon. Ahogy így haladtam lassan, megláttam egy magas férfit közeledni, jobb oldalról előttem. Abba az irányba haladt mint én. Kezei a nadrágja zsebébe voltak süllyesztve, és ruganyosan lépkedett, időnként átugrott egy - egy kisebb árkot, a hidat nem igénybe véve.
Észrevett…
Láttam, hogy megtorpant, majd újra nekiindult, kicsit sietősebben felém tartva. Lazán tartotta magát, kicsit nagyképűen, ahogy mi nők ezt mondani szoktuk, ha ilyen típusú férfival találkozunk. Nézett rám és tovább ugrándozott az árkokon át. Már nem volt tőlem messze, mikor egy szempillantás alatt fejest ugrott az egyik gödörbe. Olyan szabályosan, zsebre tett kézzel esett bele pofára, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Odasiettem.

Lassan tápászkodott fel. Megkérdeztem - nem történt baja? – és nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki kimászni. A képén a betoncsőtől, egy milliméternyi ép bőr nem maradt. Úgy nézett ki, mint aki megégett. Ahogy ránéztem, a ragyogó szemek csak villogtak, és én nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Illetve csak somolyogtam és rámutattam a tőle fél méterre lévő fahidra. - Ezen nem lett volna egyszerűbb? - kérdeztem ártatlan arccal. Erre már Ő is nevetett.

-         Félre téve a tréfát - mondtam neki - ezzel orvoshoz kellene menjen. Ja és addig szerintem ne is nézzen tükörbe. Apropó, ha már így összefutottunk, nem tudja véletlen, hol találom a László nevű építésvezetőt?

-         De igen – válaszolta - Kis László vagyok - és kezet nyújtott.

-         Jézusom – mondtam - nem akartam kinevetni - de közben továbbra is alig tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Valahányszor a kép megjelent előttem, a kihívó mozdulat és a fejes a gödörbe, mindenképp nevetnem kellett.

-         Ne mondjon semmit. Nyugodtan nevessen - válaszolta mosolyogva.

-         Aki hülye az megérdemli. Mondták már Önnek, hogy közveszély okozásáért büntetés jár?

-         Nem - feleltem ártatlanul - de felajánlom, hogy elviszem a rendelőbe. Így ne vezessen.

-         Köszönöm, elfogadom, mert elég kótyagos lettem - bementünk a konténerbe, odaadta a dossziékat, és én megkérdeztem:

-         László az én kedves férjem járt már itt?

-         Természetesen - válaszolta és értetlenül nézett rám

-         ma is volt itt, csak ezeket itt felejtette - mutatott a dossziékra.

-         Értem - válaszoltam.

Gondolatban sorra vettem, milyen kínzásoknak fogom este alávetni, az én egyetlen drágámat.

László, azóta jó barátom lett. Férjem pedig, többet nem kért meg ilyen segítségre…