Minden hiába. Ha egy anyós jelölttel közlik, hogy esküvő lesz, nos akkor az értelmes nőből, egyből kerge birka lesz. Több oka is van ennek.
Először is, szeme fényét, csöpp fiacskáját azzal a 185 centivel oda kell adja. Persze ezt egyetlen anya sem mutatja, hogy gondként éli meg. Nem, nem! Látni csak annyit lehet, hogy hatalmas szervezésbe kezd, és kedves leendő menyét lekenyerezendő, úgy érzi minden óhaját teljesíteni kell. Nem is probléma ez, azokban az esetekben, ahol az óhaj jó bő, és lehet benne válogatni, színesíteni, megbeszélni, közel férkőzni. Szóval intézkedni, bánatunkat az elvesztett csöppségről elterelni. A mi esetünkben, naná persze, hogy nem ez következett. Fiam menyasszonya nem óhajtott semmit sem. Illetve ez így nem igaz, annyit mondott kedvesen, hogy ránk bízza szülőkre, mert Ő tudja, hogy mi szólunk a lényeges kérdésekben. Mondhatnánk, hogy ez egy ideális eset, mert a számunkra több évtizeddel ez előtt bekövetkezett eseményeket, újra értékelhetjük, akkor meg nem valósított álmainkat, most kiélhetjük. Én is így hittem, és leendő nászasszonyommal karöltve, megterveztünk mindent. Selyemmel burkolt terem, lufi, masni és harangdíszbe öltöztetve. Olasz elsőként felvett menyasszonyi ruha, hatalmas uszállyal, virágözön a templomba, kocsik és kocsi díszek. Tűzijáték! Szóval beindult a gépezet és szerveztünk rendesen.
A hintónál kicsit megakadtunk, mert időbe sehogy nem fért bele. A polgári és a templomi esküvő helyszínét úgy határoztuk meg, hogy egymástól 80 kilométerre estek, nem bírták volna a lovak. Szerintem a fiam se. Mikor erről kis menyemet tájékoztattam sajnálkozva, hogy sajnos úgy tűnik hintó az nem lesz, mintha némi megkönnyebbülést láttam volna az arcán, de ezt azért elhessegettem. Tudván, hogy biztos nincs olyan menyasszony aki nem akarna hintón érkezni a házasságkötő terembe. Így teltek múltak a hetek, kezdett szépen összeállni minden. Már az ebéd, aztán a vacsora fogásait állítottuk össze, mikor felmerült természetesen az italok kérdése. Ennek eldöntésére a két családi szakértőt, férjemet és leendő nászomat kértük fel. Össze is állították a cseppet sem rövid listát. Ha a mennyiséget elosztottuk a meghívott személyek számával, akkor még a csecsemőkre is jutott több liter. Nem baj, mi nem szóltunk bele, hiszen ehhez igazán Ők értenek. Hozzáteszem, soha nem iszik egyik se, egyetlen kortyot sem! Nem is lett volna probléma, ha a listán a bor nem úgy szerepel, hogy kéretik beszerezni egri bort, eredetit. Négyféle édeset, és kétféle szárazat a vörösből, a fehérből pedig kettőt-kettőt. Következtek az érdeklődések, pincék lenyomozása, tapasztalati eszmecserék, komoly döntés eredményeként elhatároztuk, a bort beszerezni az egri Laci bácsi pincéjéből fogjuk. Telefonon több időpont egyeztetés után egy kedves júliusi vasárnapra esett a választás. Úgy döntöttünk, hogy kirándulásképpen elmegyünk Laci bácsi pincéjébe bort kóstolni és kiválasztani a legmegfelelőbbet a nevezetes eseményre. A miérteket most nem részletezem, de a kirándulás egyszemélyes lett. Nekem kellett egyedül mennem. Szemem fénye, mint mindig, most is ellátott tanácsokkal és a lelkemre kötötte, hogy az eseményekről telefonon tájékoztassam rendszeresen.
Laci bácsi egy tündéri pirospozsgás arcú emberke, lehetett kb hetven éves. Nagyon szívélyesen tessékelt a pincéjébe, melynek lépcsőin botladoztam a szokásos tűsarkú cipőbe. Ámultam, bámultam még nem jártam ilyen helyen. A homok boltíveken a penész olyan vastagon volt mindenféle pénzérmékkel telenyomva, hogy a fal nem látszott alatta. Kellemesen hűvös volt a kinti hőség után és a kissé dohos levegő illata keveredett a szőlő és a bor illatával. Laci bácsi egy üveg lopóval szívott az egyik hordóból egy keveset és két pohárba töltött belőle. Felém nyújtotta, koccintottunk és bátorított, hogy igyam csak nyugodtan, ízleni fog. Gondoltam, nehogy Laci bácsi azt higgye egy kezdővel áll szemben, ahogy a Tv-ben láttam, meglötyögtettem, megszagolgattam a pohár tartalmát, majd kiittam egyszerre. Persze nekem nem mondott mindez semmit se, de gondoltam úgy néz ki, hogy nagyon értek az effélékhez. Laci bácsi kedvesen bólogatott és mosolygott sejtelmesen. No kedveském milyen? Kérdezte. Igen, ez igen feleltem választékosan. Ez édes volt? Nem kedves, ez száraz volt éppen, gondoltam kezdjük a keményebbekkel. Válaszolta, cseppet sem éreztetve velem, milyen ökörségeket beszélek. Még ebből a pincéből négy félét mutatott, aminek különbségét nem tudtam megállapítani, de hogy elkezdtem rendesen szédülni az biztos. Mondtam is Laci bácsinak, hogy jók lesznek ezek. Ő mosolygott rendületlenül és közölte, hogy ezzel nem járatná magát le, ezt csak bevezetőnek szánta, hogy ráérezzek az ízekre. Aha. Válaszoltam és mentem utána egy szinttel lejjebb.
Az is hatalmas hosszú helység volt, sorban hordókkal tele. Nos az itt történtek nem minden részletére emlékszem, de volt benne minden a kóstolgatás mellett. Fényképek dokumentálták az eseményeket, melyet Laci bácsi kedvesen a gépemmel megörökített. Kolbászevés, ének, még tánc is kevés. Pertu Laci bácsival, Angyal amint bort szív a lopóval, Angyal ahogy szívókás pohárból kóstolgat.
Záró mementóként Angyal tűsarkúban egy hordón lovagol, egyik kezében pohár a másikban egy szál kolbász vagyon. Azt hiszem ez volt a csúcspont.
Egy telefon is volt a szemem fényének, a következő elhadart szöveggel.
Mi a francért nem vagy Te soha Velem, mikor élet fontosságú kérdésekben kell döntenem. Ma ne várj, mert nem megyek haza, majd reggel hívlak, ha bejutok valamelyik szállodába...
A bor kérdés az esküvőre meg van oldva, punktum...