Éva anyja mikor ajtót nyitott, megijedt. Éva annyira sírt, hogy még percekig beszélni sem volt képes.
- Évikém az isten szerelmére, mi történt? A gyerekekkel van valami baj? Már Ő is sírt ijedtében.
- Neeem, ... ne aggódj, a gyerekek jól vannak.. Csak József.... De a sírástól nem lehetett érteni mi van Józseffel.
- Megőrülök... Nyögd már ki.... Baleset érte? Mi történt Józseffel?
- Megcsal.....van egy nője.... Rázta a sírás rettenetesen.
- A Józsefnek nője van? .... És te ezért cirkuszolsz ennyire? Nyugodott meg az anyja egy csapásra.
- Szerinted örülnöm kellene? Hüppögött Éva, de kezdett méregbe gurulni anyja reagálása miatt.
- Jaj gyermekem, de már annyit magyaráztam neked, egy okos asszony szemet huny egy-egy kilengés felett. Úgy tesz, mint aki nem vett észre semmit sem. A férfi az olyan mint a méhecske, szeret több virágra szállni, de aztán mindig visszatér. Hidd el nekem. Ezért nem érdemes sírni.
- Anyu hagyj engem ezzel a baromsággal. Csak nem képzeled, hogy eltűröm? Törölgette a szemét Éva, de már nem sírt, nagyobb volt a méreg benne.
- Kislányom remélem nem tettél semmi hülyeséget. Kérdezte anyja most már ingerülten.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy remélem nem veszekedtél Józseffel ezen?
- Neem, dehogy..Tapsikoltam örömömbe, sőt megbeszéltük melyik napokon megy a másikhoz, és mikor lesz velem. Felelte Éva cinikus hangon.
- Jó...Úgy látom nem lehet veled értelmesen beszélni. Akkor elmondom a véleményemet. Nem érdekelnek a nyavajgásaid, egy rendes ember a férjed. Ha másnál keres bizonyos örömöket, akkor benned van a hiba, mert biztos nem vagy elég odaadó, meg minden. Azt hiszed apád nem lépett félre? Dehogynem. Ha én rögtön szaladtam volna haza az anyámhoz, akkor ti most hol lennétek? Hogyan neveltelek volna fel benneteket? A te kötelességed a családot megóvni a széteséstől. Már nem te számítasz, hanem a gyerekek. Amikor a világra hoztad őket, akkor azzal azt vállaltad, hogy felelősségteljes, jó anyjuk leszel és megóvod őket minden bajtól, szenvedéstől. Mit gondolsz, az apjuk nélkül, hogy lehetnének boldogok? Még ha inna, vagy verne benneteket? De így? Ne haragudj de nem értelek.
- Tudok, mindent tudok...ismerem a kötelességeimet...Nem kell figyelmeztetned rá. Csak azt hittem elmondhatom valakinek.... Éva hangja megbicsaklott.
- Jól van, jól van. Ölelte meg az anyja.
- Hát persze, hogy elmondhatod. Sírd jól ki magad, főzök egy teát, gyere ülj le. Csak megijesztettél, azt hittem valamilyen komoly baj történt. Mondta természetes hangon az anyja és kiment teát főzni.
Éva csak nézett maga elé, már kissé megnyugodott. Komoly baj? Á dehogy... Motyogta. Anyja kirohanása megviselte, hirtelen ólmos fáradtság kerítette hatalmába. Úgy érezte, hiába jött ide. Anyja soha nem értette meg. Mikor még fiatal lány volt, akkor is sokat veszekedtek. Évát nagyon szigorúan nevelték. Sokat vártak tőle. Sokszor ki is kapott dolgokért. Nem felejtette még el, mikor tizennégy évesen csak akkor kapott délután egy-két óra kimenőt, ha a kiadott hímzés, vagy kötés, vagy varrás napi adagja készen nem volt. Nem is értette mire gondolt mikor ide jött. A problémáit magának kell megoldani, ebben nem tud neki segíteni senki. Jobb, ha indul a gyerekekért. Majd csak lesz valahogy. Hiszen úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Felállt, kiment a konyhába, arcon csókolta az anyját és csak annyit mondott:
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Nincs velem semmi baj, meg a családdal sem lesz. Majd jövök.
Azzal gyorsan elindult. Az utcán már lassabbra vette a lépéseit. A városliget felé sétált. Ma is kellemesen sütött a nap. Gyerekek ugráltak, labdáztak, egy csomó kutya rohangált a fűben. A madarak csicseregtek. Mindenki boldognak látszott. Mennyire idilli kép volt ez. Egy idős pár ült egy padon, fogták egymás kezét, nem beszéltek, csak üldögéltek. Úgy néztek ki, mintha ismernék egymás gondolatait, és azért nem nyitják szólásra ajkukat. Lehet, hogy ez a titok megoldása? Nem kell mindenről beszélni? Lehet, hogy az anyjának van igaza? Lehet, hogy tényleg Ő a hibás mindenben? Lehet........

folyt.köv.