1983-at írtunk,  az Egyesült Államok 40. elnöke Ronald Reagan már meghirdette az SDI-t  vagy közismertebb nevén a csillagháborús programot.
Csodákról is szóltak a hírek; pld. hogy a  csíksomlyói kegyhelyen mondott fohászt meghallgatták az égiek és meggyógyult egy súlyos beteg.
Szóval történtek az események a világban is, és itthon is, de én ezekből nem sokra figyeltem. Fontosabb gonddal bajlódtam, jogosítványt kellett szereznem.
Ez így leírva, nem egy nagy dolog, de aki ismert... Az tudta...

Az első alkalom:

Reggel korán ébredtem, hatalmas energiával robbantam a fürdőszobába.
A "mit vegyek fel erre az eseményre" kérdést többször is feltettem magamnak. Elég nehezen sikerült döntenem, mert majdnem elkéstem.
Döntésem egy  kiskosztüm és az elmaradhatatlan tűsarkú cipőre esett.
Életem fénye, mikor végig mért az ajtóban, néhány bátorító szó kíséretében közölte, hogy Ő inkább egy nadrágot választott volna, edzőcipővel.
Hja persze, gondoltam...nem csoda, sőt természetes, mert Ő, hogy nézett volna ki, az én szerelésemben? A férfiak mindig mindent jobban tudnak. Gondolják Ők...
No de engem nehéz befolyásolni bármire.
Mivel ismer, így nem is volt ez téma, puszi a nózimra, paskolás a popsimra, és irány a Népliget.
Már négyen várakoztak, mikor megérkeztem, és hamar kiderült, hogy mi leszünk egy csapat. Csak az oktatóm hiányzott és az autócsoda, amellyel majd bevezet a vezetés tudományába.
Röpke háromnegyedóra késéssel, köhögve érkezett egy kis polski fiat, és kiszállt belőle, Ő.
Nos Ő, egy akkora ember volt, hogy Piedon a zsaru is, csak csöppnek nézett volna ki mellette.
Végig mérte a csapatot, elvette a papírokat, majd mindenkivel megbeszélt egy időpontot, kivéve engem.
Mikor mindenki távozott, rám nézett és közölte, hogy - maga lesz az első.
Kezembe nyomta a kulcsot, és megkért, foglaljak helyet. Behajtogattam magam az ülésbe.
A térdem a kormányt érte, a cipőm sarka pedig...inkább nem ecsetelem.
Mikor ez a behemót medve is beült, én a másik oldalon majdnem kiestem.
Jót röhögött persze, nagyon élvezhette a helyzetet. Be kellett menjek a Moszkva térre, mivel ott volt dolga szegénykének.
Ez az út életem legemlékezetesebb útja lett, mert legtöbbször csak befogtam a szemem.
Mikor már ötödször szólt, hogy a kormányt, ha én is fognám, néha esetleg, talán egyenesebben haladnánk előre, mert az még rendben, hogy csak a gázt vagyok hajlandó nyomni, no de csukott szemmel, nem kellene.
Ekkor megvilágosodtam.
Oké, értek én a szóból, tehát szívatás van.
Felvettem a kesztyűt, és elfogadtam a tényt, hogy vagy így csinálom végig, vagy igaza lesz a férjemnek. Az meg ugye nem megengedhető, egy igazán jól sikerült házasságban.
A Moszkva téren, szó szerint kimásztam az "autóból", és mosolyogva búcsút intettem.
Mikor már nem láthatott, egy taxit fogtam, mert az átizzadt kosztümöm a szétszakadt harisnyám és legfőképpen a patakokba ömlő könnyem, nem volt alkalmas a tömegközlekedésre.

Második alkalom:

Óvatosabban választottam a ruhámat. Nem szűkszoknyát, hanem loknisat vettem fel, és ha lehet még magasabb sarkú cipővel. Majd megmutatom én.
Ez az alkalom arról szólt, hogy tanuljak parkolni.
Ő kint állt a járdán és onnan üvöltözött, hogy - jobbra tekerje-, meg -most balra tekerje-, meg - nem lát?-, meg - mi a fenét csinál kedvesem-.
Persze a tutit nem mondta meg, hogy semmi másra nem kell figyelnem, csak arra, ha tolatok, akkor a kocsi feneke pont arra megy, amerre a kormányt tekerem. Ha ezt elárulta volna, nem kellett volna annyit vesződnie velem. No de így?
Voltak pillanatok, mikor a szemei kidülledtek, fogta a fejét, és azt üvöltötte, - magának nincs jobb keze?- Innentől kezdve minden órán egy masninak kellett a jobb csuklómat díszíteni. Végül is nem bántam, mert a színeket megválogatva, illettek a ruháimhoz is.
Mikor először sikerült beállnom kilencven fokba a bóják közé, büszkén néztem rá, várva a dicséretet.
Ő csak annyit kérdezett
– maga szerint ez oké? - Ez rosszul esett, mert sokat kínlódtam, mire összejött.
– igen- feleltem
– és a kocsi orra miért erre áll, miért nem arra? - No ez már kifejezetten szőrszálhasogatás, mert miért? - nem mindegy?
– neeeem! - üvöltötte majdnem toporzékolva
– ha orral áll be, akkor az orra arra mutat, nem visszafelé, maga megfordult, ahelyett, hogy megállt volna
– ja ééértem már- azért találtam én is kicsit szűknek a helyet. Nem is értettem...

Szóval ilyen kellemesen eltelt az ötven óra, amikor is állítólag megértem a vizsgára.
Az első bukás után következett még húsz óra. Mikor az is letelt, csak annyit mondott,
- magának le kell vizsgáznia, vagy én szakmát váltok.

A vizsga napja egy hétfő reggel. Soha nem szerettem a hétfőket. Álltam ott, magányosan a Népligetben, tűsarkaimon topogva. Az nap csak én vizsgáztam.
Megjöttek, egy darabig susmutoltak, majd következtem én.
Kijelölték az utat
- menjen el ott a lámpáig, ott forduljon jobbra, ott menjen tovább a következő lámpáig, és ismét forduljon jobbra, majd egyenesen.
Óvatosan haladtam, az iszonyú nehéz feladatot komolyan véve. Persze a pech az pech, az utolsó lámpa besárgult mire majdnem odaértem.
Vacila kezdődött bennem, úristen most mi lesz, gáz, vagy fék, vagy mifene. A cipőm sarka, mikor akadjon be? Hát persze...Így a gázba tapostam és átrobogtam nagy bátran a sárgán. Micsoda megkönnyebbülés sóhaj hagyta el, oktatóm mellkasát. Ő a hátsó kétülésen szorongva izgult, nehogy visszakapjon, ismétlésre.
Meglepetésemre vissza is értünk.
Mint utóbb kiderült, ez a "gyógykör" nevű vizsgaút, csak kivételesen "jó" tanulóknak járt.
A vizsgabiztos megdicsért, hogy valóban jól vezetek, mert a sárgánál a legtöbb ifjonc, blokkolva fékez.
Na ugye... Mondtam én, hogy a cipő a lényeg...

Otthon boldogan meséltem, milyen kis ügyes voltam.
Életem fénye mosolygott és közölte
- de a kocsiba csak velem ülhetsz kedvesem, mert tudod, az a "gyógykör" elég sokba került nekem.
- ennyire izgultál értem?- kerekedett el a szemem...- nem kellett volna, hiszen tudod, hogy milyen jól vezetek.