Árván állt a szélben egy magányos pad,
körötte apró, aranybarna levéláradat,
kiszáradt szökőkút borzongott szomjasan,
könnyek nélkül siratta a távolodó nyarat.
Megállt a fiú: tán’ csak a pillanat miatt,
mert a sorsfordulók észrevétlen megállítanak!
- Ülj ide kedves, mellém szorosan,
érezni szeretném benned a viruló tavaszt.
A leány homlokát nyakába fúrta
 - szeretlek - sóhajtotta szinte hangtalan,
ötven évről daloltak boldog angyalok,
az égi harsonákon trubadúrok játszottak.

Kacér kígyó kínálta műanyag almáját,
titokban születtek csábító strófák.
- A szerelem vakká tesz - suttogták a fák,
s egy álnok hajnalon feltámadt a halálmadár.
Színes papírsárkány röpült a nap felé,
vidáman szárnyalt a tavaszi szélben,
kecses táncot lejtett a végtelenség egén,
elkápráztatta azt, ki véletlen ránézett.

Patak partján magányos fűz alatt
dolgos hangyák görgették az időt,
ezer csillagot gyújtott a fekete éjben
a tajtékzó habokból kilépő sellő.
Ringató, halk dalát a hajós követte,
s eltévedt a kietlen messzeségben,
Angyalt, ha látott is - valaha régen -
fényét a talmi csillogás elnyelte.

A fiút sodorták haragvó örvények,
gyilkos fegyverré váltak szépnek hitt szavak.
Élüket a tehetetlen düh élezte, csiszolta,
s nem tompította a sajgó szerelem hangja.
Lesújtottak többször is, egymást nem kímélve,
szikrákat vetett a gyűlölet hatalma!
Meghalt a legszentebb, az egymásba vetett hit,
többé nem dobbanhatott egyszerre, két kőbe vésett szív.
Néha megáll a padnál egy-egy visszatérő lélek,
siratják az elvesztett egyetlen szerelmet.
Megkondul egy harang is távol a hegyekben,
majd elhal a borostyánszínben ébredő hajnali csendben.