Tükrömben ülök, sandán, mint egy denevér.
Rakosgatom dolgaim, mind más dobozba;
itt régtől áttüzesített egy magyaróra,
ott ötévesen szánkón, arcom hófehér.

Rakosgatom dolgaim, s lelek magamra.
Itt duzzadt arccal bódulok, kínoz fogam,
ott rabolva nézem bizonyítványomat;
képek, kínosan vicsorító emlékfalka.

S hinném, távolról még ura vagyok a csendnek,
mely a kirótt múltam újra megrendezi,
s talán még velem is lopva elhiteti,
hangyás képsorai semmit sem követelnek.

Aztán egy kéz kiált, Apám egy sír előtt
ártatlanul legyilkolt terveit sorolja,
a fák csüngő lombjai lecsúszott paróka,
s átkot szórt szemmel hagyja el a temetőt.

Később új öltönyét viszik, szorongva látom,
űzik az olcsó, dermesztő gödörbe, lent
már várják, fent a némuló sosem pihent,
húzzák tovább a rettegőn, dobom lapátom.

Rendezem dolgaim, újabb doboz keres meg,
s bár öreg vagyok én, no de jó a fülem,
messziről hallom, a múltunk csak intelem,
és nézem amint kibomlasz fosztó kezemben.