Hazatérő gólya az újabb műtét, mintha az elviselhetetlen

fájdalmat már csak a kábítószer-kés tudná kezelni, az is csak

hónapokra előre. Aztán valami megmagyarázhatatlan delej,

valami átoktól sugallt kéz az újra felépített házon, és a lázas

kétségbeesés már a még alig haladó lábon tapos: a kiáltás

 ismerősünk, alig hallható hangját mégis takarom, ordít a

fülem mögül, valami kék tűzesés robban körülöttem. Az alig

perc alatt a mozdulatlan testben súllyá válik a remegés. Azt

mondják, engedd el!, tudni kell engedni, hagyj zuhanjon, és a

formátlan éjt magadba szívva imádkozni érte, azért aki már

életében meghalt többször is. Ott fekszik a kihűlt kövön most is,

az ásító mélységek fölött lebeg, mintha az élete halálán függne,

mintha a kő, az élet, s a halál nem is lenne.