Ülsz magányod dzsungel-rejtekében, és vársz…
A soha el nem múló napra vársz,  mikor az örök
kirakatban múlandó értékeid múlhatatlanná válnak,
s a mérhetetlen tévedéseid vígjátékai egy soha véget
nem érő zongora szólamban elsimulnak…Ekkor már
egy pohár savanykás borral a kézben ülsz lehetőségeid
sziklabörtönében, több ezer év mélyén, és még mindig
vársz…Közben kiszolgálnak az élvezetek kertjében, egy
karcsú s kacér szellem a falhoz vágja erőd, s te csak
kacagsz magadon, egy darabig még azon is, hogy a bolygó
szerelmed hűlt helyét szorongatod. Ekkor feleszmélsz,
homlokod ráncait táncoltatva, s a búgó-csiga-pörgő
kéjes éveket nem számolva elindulsz bemosakodni,
hogy végre hozzáláss az eltitkolt műtéthez, melyet már
előkészítettek még számodra is titkos helyen. Előbb a fodrozódó múltat igyekszel ól
szabottá tenni, majd a jelened kéj-gázait próbálod fel egy
éppen felrobbanó atomreaktor kékjében, majd egy
földrengésszámláló bunker-biztos tévedéseit hasztalan
igyekezettel korrigálod, majd a féktelen időre húzol
felismerhetetlen maszkot…Ettől aztán minden lehetséges
átfordul az ellenkezőjébe, eddig biztos kezed remegőssé,
bizonytalanná válik, miközben te a magabiztosság
szobrodat leplezed le, s csodálkozol a lehulló semmin.
Ekkor elnézést kérsz, zavarodat púpozva el kezded
rázni az ég vészcsengőit, de a már nemsokára úgyis
bekövetkező vihar elől hiába futsz, 800 km-es
cunami sodor egyre beljebb-feljebb, ahonnan már a
pokol angyalai sem tudnak előhívni. 

Mosolyogva létezel…
éppen az éveidet ránctalanító műtétre vársz,
vagy csak a sokadik átmozgató agymosásra? – nem
tudod. Vak vagy, egy atomhulladék, bölcsőd mélyén feküdve
az utolsó ítéletre vársz. Hogy majd a kékre-zöldre
festett üveggolyón túli világból egyszer végre
valaki felismerjen... 

De már a végeláthatatlan űrből sem látogatnak meg.