Most hogy a világvége is matekozik bennem, holott én mindig
utáltam a számolást, szájtátva reszketek, a helyemben, te mit
tennél, akárki, kedves ismeretlenként: várnál az „úgyis mindegy,
a temetésnél biztos lesz virág”…, és a felpúpozott halotti csokrok
alól néha kiszólnál, hogy látjátok feleim szümtükkel, hová
vezetett, ha okosabbnak hitted magad, mint az átlagos átlag,
és a szétmálló fejedre hintett elmúlás majd feledtet mindent,
valóban úgy lesz?...vagy csak a kísérteteknek dobtak, hogy
legyen mit enni, s a csalóka csalogány vágyad, hogy majd te
ébresztesz bárkit, fülére dobva a csengőt, oszlopra akasztva
a valót, felverve a házat, az utcát, a köd-világot, sunnyogni
be véres és rút hátsókon, elmeunt holdudvarban értelmet
róni, sziklákba vájt szentképekkel körberohanni a földet,
s verni a melled, hogy te időben szóltál, dölyfösen döfve
átszúrva a bölcsen meditáló csendet, rohanni tovább, fel-
pörgetve magad a hangrobbanás fölötti hangsebességre,
és már kérdeznéd is, él még-e a gyermek, ki nap alatt
felnőtt, s élveznéd a percet, mint egy ígéretes katasztrófa-filmet, ha nem alattad hullna szét a légző-tér, ahol már utolsókat futnak
a lábak, a mészfehér földet kilopva alóla, futnak a kártya-várak,
zokognak a házak, kúsznak az ernyedt árnyak, láng nyalja bőrük körbe-körbe,
futnak a házak, és futnak a lábak, az összetört jövőt ki
viszi utánuk?..., futnak az erdők, hátra sem nézve mérik a
szétégett tájat, futnak a festők, futnak a reggeli harmatot ivó lányok, asszonyok,
futnak a nyugalomra-vert útszéli akácfa-bölcsek, futnak az
üszkösödő hangok, mint kétségbeesett déli harangszó,
futnak a félelem-férgek a tenyeremben, belehányva az
érhálózatomba, futnak az utolsót fuldoklók is olajbarna
mérföldeket öklendezve, futnak az ember-milliók
a végsőkig belengő Föld-Univerzumban.
Este majd vámpír-filmet nézek, s az érzelmeket cseppenként
adagolva leláncolt székemen izzadtan figyelem amint egy
óriásnyira nyúlt árnyékarc új fogsorát belemélyeszti Hollywood
üdvös-kéjének nyakába.
Csak közben az autót ne törjék fel!
