Azt mondod magadban, ma nincs halál.
És csak a képzeletünk játszik velünk,
S mint a jégárnyék a korcsolya alatt,
Mi siklunk a halál körül,
Ő gondolatainkból is menekül,
Nem létezőként továbbél,
Mindenbe ő kapaszkodik,
Hajózni előle nincs ladik,
Messzi kikötő, hová nem talál
A sosemvolt lélegző halál.
Azt mondják, örök élet sincs sehol,
Elindulunk az úton, valahol,
Mely ezer sziklán kanyarog,
Tündér-folyók és ördög-patakok
Mosdatják megunt napjainkat…
Csak egy a biztos, a csüggedés,
A reményektől fosztott éhezés,
Tolatunk előre-hátra, vagonunk,
Rajta az emlékek búzaszemei,
Benne múltunk foltos hegyei,
Élők és halottak tolonganak,
Sírokat cipelve hajlonganak,
Fázós virágként dermed a Nap,
Táplálékunk a hűvös szél,
Vesszőként bőrünk alá bemar,
Fogai fogatlanokat nyelnek,
Örök életre kárhozókat követelve
Valahol mosolyog a halál.
Valahol mosolyog a halál.
Talán a földöntúli csillagokban
A folyton égő izzókon figyel,
Néha egy-egy porszemet felemel,
Kíváncsian fürdetve-felöltöztetve
Még együtt is lélegeznek,
Aztán valami ünnepi előkészület
Feszül az egybe gyűlteken,
Bolygók kavarognak, mint karnevál,
Van ki fekete lyukból ki – s alászáll,
Egy női hang búcsúzik szüntelen,
Összemosódik múlt és jelen,
Már csak egy igaz, a valótlan,
Könnyeinkből piramis van,
Keletkeznek új halott világok,
A mosolyokat utálatnak látom,
Fegyverek közt égett hó piroslik,
A gyilkos szűzi bárányként felordít,
Már nincsen béke, háború sincs,
Az emberből levágott haj sincs,
Tar házfalak közt napok éledeznek,
Kékre mázolt jelenek meszesednek,
Most üszkösödő lábnyomod vádol,
A múlt holt térben árnyékként lángol.