Hogy mennyire vagy részeg, ha sohasem
ittál, s mégis legyőzött a visszatérő mámor, mely
kivetkőztetett magadból,  mint egy lenyúzott
lelket, mely süllyed a kijelölt testbe, hogy elérje
végre az elérhetetlent, a legfelső sorban lévő
csillagos álmot, hol vágyja azt, amit nem tud
tenni, de tenni kell mégis, mert rendnek kell
lenni, így akarták a magas messzeségben, s a
tátongó szív öblös üregében; mert ott kell
szenvedned, hol senki sem látja, bárhogy
is figyel az „élettelen” test önmagára, nyitva
az ajtó, mégis bezárva, onnan, a zugból
néz az örök életű a világra, s bár ő már
megtette a lehetetlent, - dejavu – megjelölte
előre egy képzeletbeli vonaton ülve életútja
legfontosabb állomásait, hogy ne felejtse,
még akkor is ott kell partot
érnie, ha a kérlelhetetlen idő nem engedte, mert
rendnek kell lenni, beégetve, kódként hajtja
a hajthatatlant, ott, belül ég a forró
katlan, mint rettenthetetlen élet pokla.