Mikor az ember kapaszkodik fűbe és fába, vagy a mezőillatú
szénába-szalmába, hogy boldog legyen a sosemvolt percek
pillanatát élve, hogy átérezze a kevesek által kiérlelt örök
bölcsességben a búzakalász-szerelmet, s ott a csendben, a
békés üdvösségben, hol lábaink alatt kígyók suhannak, hol
fejünk fölött karvalyok zuhanva foszló könnyeinkben
áznak, ott az egymásra dőlt, derékba tört határtalan
határban, hol a tengerek is holdrugóra járnak, ott,
hol a vadállatok is ketreceikre várnak,  nincs az a
végtelen, mely ne érne véget egyszer.