Hogy mitől áll sírásra a száj, ha a boldogságodtól ordítani
tudnál, még akkor is, amikor már késhegyeket mászol
kínodban, hogy nem te nyertél megint a semmi-utazás
versenyen, ahová születésed óta neveznek, vagy hogy
egy újabb lottóötös milliárdjaival sem téged kényez-
tetnek tegnapmasholnap, és hogy a tükrödben is hiába
keresed a tegnapi jövőd, nem fiatalodtál ma sem, még
egy percet sem, hiába vettél szemfényvesztő
arcpakolást, s tetted fel még a szemérmetlen helyekre
 is, mert már régen rájöttél, rájöhetnél, hogy csak az
számít, amire vágynak az emberek, legyél szép és
szobatiszta, ragyogjál, mint egy új kirakat, ahol
a bábú is te vagy, a bábú mindig te vagy, néha
felöltöztetnek, mert csak az számít, ami a
látszat, még mindig jól nézel ki, de belülről
már fáradsz, nem tudod a mennyi időd még mire
futja, talán egy ócska álom az elhagyatottban, vagy
csak apró örömök, hogy egy kiadós betegség után
még járni tanulhass, hogy újra rophasd a forró
parazsak nászát, és mikor már süthetnéd
pecsenye-szerencséd, miközben fejedben
keringenek tolvaj-eszmék, ráébredsz, mert
ráébresztenek, hogy az a földöntúli ragyogás és
szeretet, amely nap s nap után körbevesz,  csak
az újhold reggelre elpárolgó ósdi lámpa fénye.