Hullnak a megsárgult, elárvult levelek,
a fák ágai feketén, hideg télre várnak, 
de az Én, szívemben mindig megmarad,
csodás emléke, ennek a szép nyárnak.
A nyárnak, mit nem vesz tőlem az idő,
mert itt belül az érzés mindig élni fog,
s az utolsó percig, míg lélegezni tudok,
két karodba zárva, a rabod maradok.
Tudod, az évek már elszálltak felettem,
nem hittem, még újra, szeretni akarok,
attól a perctől, hogy nekem adott a sors,
egyedül érted élek és érted harcolok.
Nem engedem többé ezt a boldogságot,
mely oly széppé teheti a tűnő napokat,
megtartom örökre az utolsó szerelmet,
mi valósággá tette a legszebb álmomat.