Ablakodon befúj a szél , ajtód a levegő,
nem marad más célotok csak a temető,
kályhádban  hideg vár, teli korommal,
szürkeszínű életed, festetlen nyomorral,

korgó gyomrod üres, éhesen lefekszel,
jövődet tudhatnád, nagy tányér levessel,
sorstalanul múló napod fájdalommal teli,
remegő ajkaiddal könnyek sorát nyeli,

mert van abból elég, holnapra is telik,
nyomorgó létedet észre még sem veszik,
s Te várhatod a csodát törött ablakon át,
töretlen hiteddel, miben él még varázs,

 
mert lehetsz koldus, gazdaggá tesz az,
ha nyomor mélyében lelsz még kiutat,
és el tudod űzni a sors gonosz fintorát,
mit az életed, száz fogatlan dühe rág.