Gondolsz Rám, ha rideg magány
kisérti árnyként minden éjedet,
szemedre nem hozva álmot az
elmúlt szerelem minek vége lett?

Gondolsz Rám, ha falnak fordulva
szédítő mélyben magadba omolva,
belülről zokogva szántja lelked,
a sors vért izzó kegyetlen ostora?

Nem fáj az élet mit nélkülem élsz,
feledve emléket, nem hagyva esélyt
miért harcoltunk mindent ledöntve,
mi utunkat állta, s homokba törölte?

 
Nem fáj, ha arcom álmodban feltűnik,
s reggel ébredve kámforként eltűnik?
Nem érzel vágyat, nem érzel bűnt,
szívedben szívem sosem hagyott űrt?

Könnyedén felejtesz. Hol a szerelmed,
mely éltető erőt adott, s élniakarást?
Tovatűnt a nyárral, téllel, tavassszal,
elszállt, mint égen egy percnyi villanás.