Távol, ahol szél sodort ágat,
nyomában ezer jajszó kisért,
ott élt egy lélek, kinek fájt az élet,
megtörve sorstól, még álmot remélt.
Fáradt az erő, nincs múlt se jövő,
se szív, mely szerelmet igért, csak
tovatűnt órák, mik percekből lettek,
évek múltával homályba vesztek,
ma ezek éltetnek, s Én százszor
megkérdem, miért?
Nem vágytam nagyra, csak arra, 
hogy szeress, s Én szeresselek,
s ha egyszer majd végleg a sírba
pihenni térek, Te fogd meg akkor,
szorítva féltőn a két kezemet.