Testem, ha testedhez ér, forró lávaként
húzza lefelé a mélybe, miben elveszünk,
s a vér izzón, felforrva párolog a térbe.
Ölelésed sziklaerős, mint a vágy, lágyan
felolvaszt és szikrákat szórva csillogó
porszemként hullunk a semmibe.
Az egekbe szárnyalunk, vad ösztönök
között vágyhatunk egymásra, felfedezve
testünk legrejtettebb zugait és fürkészőn
kutatjuk szerelmünk sejtelmes szavait.

 
Élvezzük az élet mézédes perceit, mely
földönkívüli gyönyörként teríti Ránk
a szerelem habselyem paplanát.
Elveszünk egymás karjában, mint
álomkép a sodrásban és megszűnik
az idő, az éltető, mitől virágkehelyként
kinyílunk és áramlunk a végtelen űrbe
izzó pernyeként, miközben a hold
ezüstszínű arcával Ránk ragyog, s a
sötét éj, némán, huncutul mosolyog.