Ahol a látomás, még 
megkisért egy képet,
ott vert szívem tanyát,
talált egy kis fészket.

 
S hol egybeért a múlttal
a  jövő rejtett keze,
sasként szállt kősziklára,
vesztett álmom vele.

Te ott álltál a parton
hol végtelen a tenger,
könnycseppként úsztunk
titkon, szerelemmel.

S a vízben játszó holdfény
oly sápadtnak tűnt,
akárcsak az életünk,
mely szórta ránk a bűnt.

 
Fáradt szívünk dobogott,
még új csodát remélt,
de száz marokkal szórta
a lét a szenvedést.

Nem maradtak vágyaink
nem maradtak órák,
csak egy hulló sas szív,
verdeste a szárnyát.