Fáradt ősz fejed hajtsd vállamra némán,
nézzük a kertet, hol nyár jár még a vén fán,
simogasd meg kezem, hogy ne fájjon az élet,
tudva azt, hogy egyszer itt kell hagyni Téged.

 
Ezüst hajam kibontom, mely ráomlik kezedre,
bársonyával megölel, reményt ad szívedbe
és ha jön a szürke, reményvesztett hajnal,
takard be az aszott testet régi illatoddal.

 
Szavak nélkül suttogd tavaszunk illatát,
akkor is, ha tél van és hideg a kisszobánk,
hagyd a gondolatot, had repüljön szárnyán,
mint a régi álom, mi egyszer régen várt Rám.

 
Ölelj ahogy tudsz, maradék kis erőddel,
süssön Rám is nap a szivárványfelhőkkel
és, ha egyszer végleg elengedem kezed,
utolsó vágyammal őrizd meg lelkemet.