Köddé vált szememen a hajnali pára,
könnyező lelkem, csak a titkom látja,
még sem itéllek, mert Te is ember vagy,
akkor is ha szavadból ömlik az indulat.

Hangos kiáltással vágynám még a csókod,
szívesen vennék minden hazug bókot,
mely egyszer álmot igért és reményeket,
soha nem gátolva létet, sem kedélyeket.

 
Céloktól mentesen sötétben ébredem,
csak az árny hív, mely sodorja képzetem,
hol perceknek, óráknak nyoma sem marad,
bánat ül a szíven, gőggel telt, hallgatag.

 
Színtelen világban egy bizonytalan élet,
mosolyát rejti, mi soha nem ér véget,
mert minden éjszakán elkerül az álom,
s Én hiába várom, csak bűneimet látom.