Szikár alakján százéves átok,
szemében elhamvadt parázs,
s elmúlt idők foltos hátán,
szunnyad már a varázs.

Könnye sincsen, miért sírna,
búját nem érzi senkise,
gyűrött arcán a remény szavát,
zokogja a semmibe.

Közönnyel telt napokat él,
magánnyal alszik éjszaka,
csak egy hideg, sivár szoba,
háza és az otthona.

 
Megbékélt a csalódással,
nem várja a holnapot, mert
minden elnyűtt rongyruhában,
csak üres bábként hallgatott.