Tudta hogy csak álomkép ez,
földön élő tünemény,
mely elillan a délibábbal,
ha eljön majd a téli éj.

Felé fordult a két szempár
tetszett neki a legény,
bodros haján kékesszínű
búzavirág költemény.

Virágból font bíborcsokrát
a legénynek átadta,
Ő, a kegyet forró szívvel
meghatódva fogadta.

Boldogságuk szárnyakon járt,
elmúltak az évek,
egyszer a lány elment tőle,
s a fiú búsan nézett.

Lovához ment, felnyergelte,
poros úton vágtatott,
odaérve a nagy házhoz,
ajtót tárva, benyitott. 

 
Szomorúan állt a legény,
ránézett a leányra,
s elbűvölte két szemének
éjfekete varázsa.

 
Ne gyere be, mondta a lány,
felejtsd el a nevemet,
koldus szegény öltözékben
gazdag ember nem lehetsz.

 
Ment a legény szomorúan,
nem is nézett sehová,
göndör haja arcára hullt,
könnyeit eltakará.

 
Hívta anyját, nem volt válasz
keservesen zokogott,
bánatában egyet gondolt,
a patakba beugrott.

Szerelméről az emberek
azóta is mesélnek,
minden évben, újhold napján
a fiúról regélnek,

 
s az megjelenik házuk előtt
talpig feketében,
hívogatja szép kedvesét,
a hajnali szélben.