Erdő mélyén, patak partján
élt egyszer egy kisfiú,
szegénységét kigúnyolták,
attól volt oly szomorú.
Minden éjjel ott kóborolt
a forrásvíz szélénél,
s anyját hívta, szólítgatta
a vén tölgyfa törzsénél.
Nem volt neki senkije sem,
árván élt a világban,
egy öregember fogadta be,
megkopott, kis házában.
Múltak évek, kész férfi lett,
szőke haja hullámzott,
lovával, s a szálló széllel
kerekerdőn átvágott.
Erdő végén szép nagy házban
sudár leány sétálgat,
aranyszínű haja lebben,
szívében a búbánat.
Tudta hogy csak álomkép ez,
földön élő tünemény,
mely elillan a délibábbal,
ha eljön majd a téli éj.
Felé fordult a két szempár
tetszett neki a legény,
bodros haján kékesszínű
búzavirág költemény.
Virágból font bíborcsokrát
a legénynek átadta,
Ő, a kegyet forró szívvel
meghatódva fogadta.
Boldogságuk szárnyakon járt,
elmúltak az évek,
egyszer a lány elment tőle,
s a fiú búsan nézett.
Lovához ment, felnyergelte,
poros úton vágtatott,
odaérve a nagy házhoz,
ajtót tárva, benyitott.
Szomorúan állt a legény,
ránézett a leányra,
s elbűvölte két szemének
éjfekete varázsa.
Ne gyere be, mondta a lány,
felejtsd el a nevemet,
koldus szegény öltözékben
gazdag ember nem lehetsz.
Ment a legény szomorúan,
nem is nézett sehová,
göndör haja arcára hullt,
könnyeit eltakará.
Hívta anyját, nem volt válasz
keservesen zokogott,
bánatában egyet gondolt,
a patakba beugrott.
Szerelméről az emberek
azóta is mesélnek,
minden évben, újhold napján
a fiúról regélnek,
s az megjelenik házuk előtt
talpig feketében,
hívogatja szép kedvesét,
a hajnali szélben.