Remegő szívvel néha még kijárok
a vén szilvafánk lombja alá, hol a
nyár virágzott, ahol a kismadarak
éneke száz akkordot játszott,
ahol csók kísérte az ifjú kori álmot.
Csendes most a  kertem, madárdala
elszállt, csak a régi sóhaj, az a régi
ábránd maradt meg a szívben, mi
ha újraéled, a szerelem erejével
mindent felidézhet, mert két karom
ölelő szorításra vár, hogy érezze újra
vár Rám még a nyár, mi eldalolja majd
szíved dallamát, hogy nélküled az élet,
csak egy álmodás, mely szertefoszlott
régen, vissza sosem jő, hiába van szép szó
forró, szerető, azt a régit, soha nem
feledem, kinek ajkán csüngve, múltam
keresem és ha Ő, nincs többé, Én sem
létezem, elszállt a hit, hideg az érzelem,
csak bűnökkel elrontott üres életem
percei maradtak, miben el-elrévedem.
Ma ismét kimentem, felnéztem az égre,
de nem láttam madarat, mely ott szállna
a szélben, csak a magány zenéje volt ami
hegedült, s Én könnyek közt hallgattam,
hogy szívem elmerült szívszorító csendjében,
mely újra és újra, hozzád, hozzád menekült.