Tudod, az évek edzetté tettek,
kemény szívű zsarnokká,
mégis, ha ölelsz, karjaimban
nincs már erő, mi szerelmed
erejét vissza tarthatná,
Látod az évek messzire szálltak,
kezed még féltőn kezemhez ér,
de naponta halványul fénye
a percnek, mit titkon sodor el
tőlünk, a zord őszi szél,
Bízom a szóban, a szívben, a jóban,
bízom a hitben, mi körülölel,
tudom, hogy életem ezernyi éje,
nélküled többé, nem múlhat el,
érzem a létem, naponta megküzd
a  vágyért, a szerelmedért, hisz
zöldell a fű a megszáradt réten,
de friss harmatán, ragyogó cseppje,
már könnyeket ejt az emlékedért.
Távoli fények szikrázva gyúlnak,
csillogó szemed  fénye köré,
s puha selymével lágyan omolva,
izzó tested sejtjében bújva,
szenvedéllyel borul a lábad elé.
Ne sirasd múltam, ha el kell  menni,
mikor az élet sötét éjbe ér,
ne ejts könnyet, hisz fogom kezed,
akkor is, ha Érted sírva, fájó lelkem
színes szárnyán, végleg útra kél .