Nagyapám nótájára, de sokat sírtam,
mikor mámortól könnyesen
magához ölelt,
és suttogva, lágyan simítva hajam,
minden kíváncsi, kérdő szóra,
csak mosollyal felelt.
Emlékszem a kedvencére, amit
ha énekelt eltűnt a világ, mert
szívből dalolt, s Én megkönnyeztem
azt a „vén cigányt”
Azt mondta, ha meghal egyszer, 
a dalait, ne feledjem soha,
mert olyan sokszor lecsapott rá,
földbe tiporva,  féktelen erejével
a sorsnak ostora.
Együtt sírtunk akkor is, ha felcsendült
a nóta, s Ő szívet tépőn zokogott,
ha két kezemet fogta,
-„ember lesz az Én unokám,” mondta.
Drága nagyapám ott fenn a magas égben,
néha úgy fognám féltő két kezed,
s eldalolnám Néked könnyeim közt újra,
hogy szereteted nélkül
élni nem lehet.