A kutya

 
Őszi nap volt, a felhők fénye
opálszínben ragyogott,
a kertben nyíló piros rózsa
esti szélben hajlongott.
Apám még a kertben ült,
görögdinnyét evett,
haldoklott, s Én zokogva
öleltem a kezet,
mely megremegett néha,
erőtlenné vált,
s Ő  könnyeitől nem látta,
hogy útja végén járt.
Hű kutyája búsan nézte
szomorú szemét,
nem volt abban életösztön,
csak a halál élt.
Érezte a kutya is ezt,
azért nyüszített,
apám lábát nem engedte,
Ő is szenvedett.
Szemében könnyet véltem,
fénylőn csillogott,
nála csak a hűsége volt,
mi szebben ragyogott.
Elment apám, el sem köszönt,
egy hajnali reggelen,
s kutyája a hűséges eb,
csak vonyított szertelen,
választ várt az ágy szélénél,
de nem volt felelet,
csak a csend szólt szívettépőn
a néma kegyelet.
Temetőben minden éjjel
azóta a sírhoz megy,
két szemében könnye ragyog,
s az el nem múló szeretet.